Őszintén remélem, hogy most jó sokan kikérik maguknak ezt az állítást és bőszen tiltakoznak. Ugyanakkor sokan fogják alátámasztani, hogy a hír bizony igaz. Egy 2011-es Eurostat felmérés szerint Magyarországon az emberek 63%-a, illetve a napokban megjelent összesítés szerint 66%-a nem beszél semmilyen idegen nyelvet. Az adat megdöbbentő, de van ennél aggasztóbb is a dologban.

A felmérés a megkérdezettek véleménye alapján készült. Biztosra veszem, hogy rengetegen, még azok is, akik egész szépen elkommunikálnak úgy ítélték meg, hogy ők bizony nem beszélnek nyelvet. Az Európai tolmácsok közösségi oldalán megjelenő statisztikára reagálva annak rendje és módja szerint érkeztek a kommentek. Volt, aki számon kérte az angolokat, mivel egykori gyarmatosítóként mennyivel könnyebb nekik, hogy nem kell nyelvet tanulni, volt Olaszországban élő kommentelő, aki szerint az olaszok túlértékelik saját nyelvtudásukat, és volt, aki rákontrázott és példákkal szemléltette az „olasz angol” nevetségességét, de olyan is akadt, aki szerint ez a maradék 40%, akik állítják, hogy beszélnek idegen nyelvet az valójában 20. Biztos sok igazság van abban, amit mondanak, csak azt nem látom be, miért van erre szükség. Elképzelhető, hogy az olaszok lódítanak, de vajon melyik (ön)értékelés szerencsésebb és hatékonyabb hosszú távon?

Kétségtelen, hogy az eredményeink (diákoké és tanároké egyaránt) lehetnének sokkal, de sokkal jobbak. Sok a nyelvvizsgahiány miatt beragadt diploma, a tanári módszertan hatékonysága vitatható, nincs csoport differenciálás a nyelvórákon és sokan, ha hozzájuk szól egy külföldi, csendesen eloldalognak. Ezen változtatni kell ez nem kérdés. De vajon ennyi elég lesz?

Pygmalion hatás

A dicséret és a szidás egyaránt elképesztő hatással bír a teljesítményünkre nézve, mások ránk ruházott negatív vagy pozitív véleményét, elvárását afféle önbeteljesítő jóslatként megvalósítjuk. Vagyis ha hisznek bennünk, megtáltosodunk, ha nem akkor elmegy a kedvünk és elhisszük, hogy nem vagyunk elég jók.

Hagy álljon itt egy saját példa: Angolból kisiskolás koromtól kezdve sikereim voltak mígnem elérkezett a nyelvvizsga időpontja, az akkori egyetlen államilag elismert vizsgáé, ami minden volt csak nem kommunikáció alapú. A szóbeli vizsgám elsőre sikerült, viszont az írásbeli részén elhasaltam, és aztán megint, végül csak harmadszorra sikerült. Hogy lehet mégis, hogy ma angolt tanítok? Úgy hogy kettő ember nagyon hitt bennem. Az egyik a magán angoltanárom, aki miután meg lett végre a fránya vizsga, biztatott, hogy ezt válasszam hivatásként. A másik pedig az édesanyám, aki töretlenül hisz bennem, akkor is, ha az agyára megyek azzal, ha borúsabb napjaimon bosszúsan mondogatom, hogy úgyse.

Miért meséltem ezt el? Azért, mert a diákjaim nagy része elégedetlen magával, alul értékeli a tudását, ismételgeti, hogy úgysem fog menni azaz beteljesíti az iskolákban, munkahelyen, utcán vagy baráti társaságban kapott negatív jóslatokat. Jó pár diákom mesélte már, hogy az előző tanára kinevette őt a kiejtése miatt. Olyan is előfordult, hogy a lányát vizsgára beírató mama a gyerek füle hallatára közölte, biztos benne, hogy elsőre nem fog neki sikerülni, mert a bátyja sokkal ügyesebb. Meg azért, mert rengeteg tehetséges kollégám van, akik kezdenek kiégni, demotiváltak és nem bíznak magukban, hiszen megszokták, hogy ÚGYSE.

Csakazértis

Ha tényleges változást akarunk nem csak a módszertant, az eszközöket és körülményeket kell változtatni, hanem főleg a megítélésünket önmagunkról és másokról, biztatás és támogatás a kulcs, mert másképp nem fog menni. (Csak nem egy negatív megjegyzés már megint?:))

Pár nappal ezelőtt kaptam egy nagyon jó tanácsot. Ha jön az árvíz tanuljak meg vízben élni. Ma reggel úgy döntöttem, a sok „én megmondtam, úgysem megy, nem vagy elég jó” –t száműzöm a gondolataimból. Azt mondom, cáfoljunk rá a statisztikára és kezdjünk el bízni magunkban, változtassunk a saját megítélésünkön és ne teljesítsük be ezt a negatív jóslatot. Szóval én bizony megtanulom, hogy kell vízben élni. Ki tart velem?